Egy vitorláson kifogott vihar túlélésének története.
Vártuk, hogy kifussunk. Egész évben vártuk ezt a pillanatot mindhárman, hogy Füredről valamerre a nyílt vízre kitoljuk a vitorlákat. Ha Laci nem lenne szakosztály tag, nem is tudom, valaha megismertem-e volna ezt a gyönyörűen nyugalmas technikai sportot. Misi idén jött második alkalommal, és már akkor kisimultak ráncai a miénkhez hasonlóan, mikor még csak pár száz méterre voltunk a parttól. Tudta, hogy egy hét őrült nyugalom jön, no meg az a vihar, amit mondogattak a kikötőmesterek, hogy Zalából már 120 km/h szelekről hallani, és a nyugati medence Keszthelynél már kezd zabos lenni. Bíztunk benne, hogy azért Balatonföldvárig átnyom még minket a cúg.
26 láb hosszú Dolphin, kényelmes, lakni lehet rajta
(a Keszthelyi Libás kikötőben)
A Balatonföldvári ASE kikötő
Mikor a Tihanyi Apátság alá ér az ember (lásd videó), és észak felől jön a szél, árnyékba kerülhet. Ott töszörög, hogy átfújja már valami a kompok között. Mert ugye a motort csak akkor rántjuk még egy 26 láb hosszú Dolphin osztályú vitorláson is, ha közel a kikötés, vagy közel a vihar, vagy közel se távol nem fúj semmi. De akkor sem. Aztán végre tolni kezdett minket a szél, élveztük hogy kicsit dől a hajótest. Azt hittük ez a nyugati-medence hatása. Aztán láttuk, milyen szép pompázatos lila Badacsony felé az ég, és az is látszott, hogy ott távol már leszakadt, aminek le kellett szakadnia. Misi be is ment a kabinba, hogy az új Panasonic vízálló kamerájával felvegye a pompázatos látványt, mikor Laci mondogatni kezdte nekem, hogy valamelyik kötéllel valamit kéne már kezdenem. Háromszor kérdeztem vissza, hogy az melyik, mert kicsit hangos volt a vitorla. Aztán rászóltunk Misire, kapja össze magát, mert ki kell jönnie, behúzzuk a grósz vitorlát. Ez az a középső árbocon feszülő nagy, melybe belekapva a pöff rendesen meg tudja dönteni a hajótestet.
Idei GPS-es túlélőnk, a Garmin Oregon 400t
(a háttérben a Tihanyi Apátság)
Elől az orr vitorla már régen nem volt kint, mert éreztük a vihar kemény leheletét. Bár jobban jártunk volna, ha csak orrvitorlával megyünk, azt sokkal könnyebb viharban kezelni, és a hajótest sem dől annyira, csak kicsit jobban nyomja a hajó orrát a szél. De már a grószt is be kellett szedni. Lehúzásához előre másztam, és Misivel jobbra-balra hajtva kezdtük meg a boom felé lerángatni. Egyre nehezebben ment, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz ennél a már azért párszor végigjátszott feladatnál. Még akkor sem, ha fúj az erős szél, és dobálja a hajót az oldalról jövő hullámzás. Másnap vettük csak észre, hogy a lazy elszakadt. Ez egy az autós gumipókhoz hasonló kötél, mely egyrészt a vitorla leengedésekor szinte bevezeti azt a kék tokjába (a lustábbak számára ezért lazy), illetve magát a kék tokot is feljebb lehet húzni vele, ami így jobban összefogja a grószt. Mivel ez nem fogott, szinte semmi nem fogta a lehúzott vitorlavásznat, körbe kellett kötni. A motor már járt, de olyan erős lett a hajótestre nehezedő nyomás, hogy Laci nem tudta szélirányba állítani a gyorsvonatként megérkezett vihar miatt. No meg ez a szakadt lazy.
A sötétebb részen 8-10 km/h sebességgel vitt minket
a tomboló szél és a motor a kikötő felé
Valahonnan előkerült egy vékonyabb hajókötél, amivel a boom-on átkarolva Misi megpróbálta Lacival lekötni a grószt. Kezdtek a hideg szélben az ujjaim lemerevedni, de máris kapaszkodhattam, mert 30 fok körül dőlt a hajótest a part felé. A Dolphin tőkesúlyos, egy ilyen vihart állnia kell. Három dologra kell ilyenkor nagyon figyelnünk a kapitány utasításai mellett; a hajón maradjon mindenki, a kötelek ne akadjanak össze, és ne vigye ki a déli part homokjára a hajót a hullámzás. Egyik sem volt egyszerű feladat. Igaz, a hajótest 80 cm merülésig rendben van, de nem tudtuk befordítani szélirányba, és a horgonyok az orrban voltak, ahol pedig a hullámzás miatt elég veszélyes mászkálni ilyenkor, annyira dobálta a hajót a víz. Laci valami olyasmit ordíthatott felém, hogy menjek be, vagy kapaszkodjak. Bemenni nem tudtam a hajó farába, minden lökés vagy az árboc felé nyomott, vagy az oldalsó feszítő kötélzethez préselt. A még Krk szigetén beszerzett, teljesen gumis tengeri fürdő-tappancs volt a lábamon, szétvágtam hát a talpaimat, mint egy pók, és ülve kapaszkodtam az árbocra felfutó kötélzetben, és az oldalsó merevítőkben. Aztán felküzdöttem magam a boom-ig, és elkaptam a társaim által lekötött grósz vékony kötelét, és a tetejét is fixáltam, nehogy kitépje a szelecskénk azt is. Lacival jó hajózni, mindig mindent ok-okozattal mond el, így a későbbiekben már előre gondolkodik az ember. Jó kapitány, nna!
Beöltözve műtéthez - ami a vitorlásnak jó szél, azt a strandoló utálja
Műtermi sötétség támadt. Minden fekete, szürke és szürkésfekete volt. Eszembe jutott ismét, hogy a hajón kell maradni. Kell, kötelező! A tomboló vihar nyomta arcunkba a zuhanyt. Próbáld ki, mennyire lehet szembe-zuhany közben levegőt venni. Nem lehet. Ezért kell a hajón maradni, mert a víz felett semmi oxigén nincs ekkora viharban. Csak vízpára. Mindenhol víz, mégis kiszáradt a torkom. Nyelnem kellett párat az esőből, hogy ordítani tudjak hátra, hogy egy hajótestnyi hullám jön. Laci vidáman ordította vissza, látják, és kapaszkodjak, vagy ilyesmi. Akkorák voltak, hogy a tetejük a fedélzet szintjével volt egy magasságban. Egy pillanatra megállt az idő, ahogy a két óriáshullám közé csúszott a hajótest, majd jött a vasút ismét, és csattant a vízpofon. Dobálástól dobálásig lelkesítettem magam, hogy 'csezd meg, ha leesel, a Laciék szívnak itt, kereshetik a hullád, vége a nyaralásnak.
Az egy hét alatt bejárt útvonalunk, mintegy 151 km.
Egyszer egy pillanatra a GPS-emre is ránéztem. A hátsó merevítő karabinerén lóbálta magát a Garmin Oregon 400t. Az IPX7 tokozás tette a dolgát, semmi baja nem lett a kütyünek. Csak másnap jutott eszünkbe, hogy Misi rögzíthette volna a vízálló kamerával az élményeket, a színeket, a csattogást, meg a szívásomat ott elől a fedélzeten. Persze, akkor nem biztos, hogy a hajón marad. Utólag tudtuk meg, hogy Siófoknál egy apuka megfulladt, és csak a nevelt fia és a felesége tudtak kiúszni. Szóval ebben a viharban voltunk éppen mi is. Nem volt vicces.
Távolban a Füredi ASE kikötő és a kék ég
A Balatoni vihar kint a vízen színes, változatos még abban az egy órában is, melyből sokan csak az ablakokra verődő cseppeket látják, hallják. A parton nem olyan erős, mint a kikötőben, ahol már gyengébben üt át a mólón a hullám paplanja, átmosva azt újra és újra. Bent a mosógépben minden rázósabb. Egyszer szúr, szinte éget a jegesre dermedt sok kis tű még kabáton át is. Másszor váratlan, simogató melegséget lehel rád, mintha azt mondaná, „nyugalom, pihenj meg, aztán folytatjuk”.
Így kezdődik egy vihar a déli partról nézve
Ilyen a szélcsendes naplemente a vízről nézve
Egyszer kalapál, ráz, szakít, majd hirtelen hintáztat, mintha mi se történt volna, csak letol egy hullámon szép halkan. Mindenhonnan jön, bebújik a nyakadnál, és kijön a kézfejednél. Mindenünk elázott. A hátam közepe maradt száraz a hegymászó dzsekiben. A fejemről letépte a kapucnit, és tolta a vizet a galléromon át a kabát minden irányába belül, ahol nyílás van rajta. A nadrágok mintha úsztunk volna, tapadtak ránk. A kötelek vágtak, téptek minket. Misi ujjpercéről lejött a bőr, mikor a boom rántott rajta egyet. Lacit sem kímélte a kapitányi élet. Az alkaromra kaptam valahonnan egy ütést, de nem is érdekelt, mert Laci elkiáltotta magát, hogy kikötünk.
Ezüstös harag kék paplanban
A Földvári Bahart kikötő rémlett a közelben feltűnni, felsejlettek a fehér árbocok oszlopai. Valahogy megkímélt minket a sors, és totál oldalra vágott kormánnyal egyenesen a kikötő felé haladtunk. Közeledett a két torony, Laci hátszélnek kormányozta a hajótestet, rongyoltunk befelé 10 km/h sebességgel. Misi utólag emlékeztetett minket többször is erre az eseményre az „Uram! Rántsuk ki azt a spinnakert és rongyoljunk be a kikötőbe!” ordítással.
Erős negyed szélben tépünk Keszthelyről el, Badacsony mellett
(egy jobb minőségű változat erre)
A spinnaker a szerintem leglátványosabb vitorla, őrült nagyra duzzad, de nem ebben az időben. Persze, lehetetlen őrült öngyilkos ötlet lett volna, de poénnak azóta is bennem él a kiáltás. Földváron cölöpös vendégsoron köthet ki a matricával rendelkező vitorlás vándor. Többen kijöttek a hajók farába, és ordították, hogy dobjuk a kötelet. Misi gondolom azért sem tette meg elsőre, mert olyan nyomás jött még mindig a víz felől ránk, hogy megfáradt, átfagyott, átázott kezeivel maximum az egyik cölöpre volt energiája rávetni. A hajó orra megkapaszkodott, a hátulját kinyomta a következő cölöphöz a szél. Elkaptuk, és a lehetőségekhez képest gyorsan fixáltuk a hajót. Elől Misi közben mégiscsak kidobott egy kötelet az azonnal a segítségünkre siető hasonszőrű vízi-őrültek egyikének, így már biztosan dobálhattuk ki a babákat oldalra, hogy rögzítsük az ideiglenes, kissé szabálytalan kikötésünket, míg a vihar alább hagy.
Nyugodt szélben spinnakerező vitorlások a Balatonon
Egymást csapkodtuk örömünkben, hogy Ez Az Egész sikerült! Remegett a lábam, és nem tudtam eldönteni, hogy a félelem utószele, vagy az átfázott, gyorsan kihűlt testem játszik velem. Bementünk a kabinba átöltözni, és mint a csibész gyerekek a minden gombján megnyomott kapucsengő utáni futásban, lihegtünk és kacagtunk önfeledten. A leltári nagy piros törölközők melegek maradtak a zárt térben, miközben szívták le rólunk a vacogás nedves cseppjeit (hanganyag erre). Majd Laci komolyan bólogatva bizonygatta, hogy kössünk át, a hajót tegyük be a helyére két cölöp közé, mert most van vihar, most jó gyakorolni az ilyen helyzetet. Még egy A4-es papírt is elővett, és lerajzolta a műveletet, ki merre mikor mit tesz. A „durva életbe” is elhangzott, mégis nevetve visszakaptuk magunkra a vizes göncöket, és kimásztunk újra, teljesítve a kapitány parancsát. A hajó orra a viharral szemben volt, így „csak” annyi volt a feladatunk, hogy a széllel tolatva magunkat, lassan ereszkedve elérje a következő üres helyet, majd befordítsuk, behúzzuk a part felé a testet. Ebben sokat segített egy ott dekkoló vitorlás kötélzete. Mire a konnektort is bedugtuk, az északi parton már a lemenő nap narancssárga őrülete virított a szürkén haragos felhő és a fekete dombok árnyékszendvicse között.
Másnap mintha mi sem történt volna, vitorlásverseny a Balatonon
Jól indult a hét. Sokat tanultunk, túléltük, és még szorosabb lett a barátságunk. A lazy-t másnap megjavítottuk, a vizes göncöket Badacsony felé véve az utunkat, a széllel kiszárítottuk. Persze, előtte még a kikötőben a Fapuma asztalain egy jó kávé mellett hagymás-sonkás tojásrántottát reggeliztünk. A vendéglős öreg halász a répapucolás közben belehallgatva beszélgetésünkbe elmondta, hogy két fát kitekert a parton a vihar, szerencsénk volt előző este. Aztán meghallgattuk a kifoghatatlan busák történetét, akik észreveszik a halászháló szélét, és csapatokba verődve hogyan támadták meg az öreg ladikját. Aztán kaptuk magunkat, mert várt minket a Balaton vize, a szél, és egy újabb kaland.
Mikor szélcsend van a vízen, jól jön egy gitár. No meg egy jó gitáros.
Kapcsolódó linkek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése